A múzeum udvarán feltárt, másfélezer éves, ritkaságszámba menő, földbeásott kőtűzhelyes lakás is azt bizonyítja, hogy a nagyközség a térség egyik legjobban ismert területe régészeti szempontból. A szabadtéri részlegen az ősi székely, vegyes temető képét mutatják be a betelepített fejfák, keresztek, kő sírjelek. A kéthektáros kertbe áttelepített székely házak, kapuk, a vízimalom, a székely népi építészeti örökség egy­egy sajátos típusa skanzen jelleget kölcsönöz az intézménynek. A székely házakat fából, sátortetővel építették, zsindellyel födték. Ezek többosztatú, sarokereszes és tornácos székely háztípusok, amelyeket Háromszék különböző településeiről költöztettek át a múzeum kertjébe. A házak korabeli bútorzattal, berendezéssel, tárgyi emlékanyaggal, eszközökkel a régi falusi élet hangulatát idézik. A Nagypatak völgyében számos vízimalom működött. A múzeumba betelepített Orosz Simon­féle kétköves vízimalom vagy kásás malom a Nagypatak mentén, a Csókás­feredő irányában bal felől a legfelső malom volt.

A múzeumudvaron számos, formájában és színében is eltérő méhkaptár hívja fel magára a figyelmet. Akadnak köztük polcokra állított, vesszőből font és betapasztott kasok, gyékénykasok, különféle méretű keretes kaptárok, emberalakot formázó fűz­, jegenye­ és hársfa­köpűk, faodúk. Székelyföldön nagy hagyománya van a székelykapu ­állításnak, a múzeum skanzenjében megőrződött pár jellegzetes, régi kötött kaputípus, amelyek több mint kétszáz éves voltukból és művészi faragásukból adódóan különleges muzeális értéknek számítanak.